|
Témaindító hozzászólás
|
2015.09.16. 18:20 - |
Nincs messze a tornateremtől, ugyanis a legtöbb baleset ott szokott megtörténni. Az orvosi szobába egy külön folyosó nyílik a nagyról, itt lehet ide is, és az iskolapszichológushoz is bejutni. |
[22-3] [2-1]
|
- Duh, így elment az idő? - kérdeztem meglepetten.
Pedig az elejét még úgy kezdtük el, hogy nem ülhetünk itt szótlanul. Ami azt jelenti, hogy az idő bazira lassan telik majd, de hát akkor mégse. Tök gyorsan elment. Lassan felálltam és a fél vállamra kaptam a táskámat, ami mindeddig mellettem pihent, és ezzel konkrétan kész is voltam ahhoz, hogy mehessek.
- Akkor... viszlát - búcsúztam el, szinte visszavéve a kussolós stílusomat, és kiléptem az ajtón.
/ Lezárt kör :D / |
Egy kis időre megint csend lett. Ránéztem az órára, ami fél ötöt mutatott. Ez a munkaidőm végét jelentette. Persze, beszélgettem volna még. Az igazgatóhelyettes viszont letépte volna a fejem, ha nem tartottam volna be az időt. Kár, hiszen jó hallani, ahogy beszélnek hozzám.
- Sajnálom, Kyle. Vége a munkaidőmnek. Ha pedig nem tartom be megesznek - magyarázkodtam. |
|
- Általában ezt mondják - vontam vállat vigyorogva. - Vagy azt, hogy totál kattant vagyok. De az már egy másik sztori...
Nem akartam belemenni a részletekbe, úgyhogy igyekeztem úgy hangsúlyozni a dolgot, hogy hagyjuk. Meg amúgy bárki, akivel többet beszéltem, mint pár perc, az erre rájöhetett. A random értelmetlen gondolatmenetek mestere vagyok, az tény.
- Öhm, ja. Úgy is lehet mondani, mármint, azt hiszem - mondtam. Végül is valami ilyesmi állhatott a dolgok mögött, csak rohadtul nem vettem észre. Azaz ha már nem lehettem részese a dolgoknak, akkor már legalább tudjak róluk, vagy mi. |
- Ésszerűen, bölcsen gondolkozol. Bárcsak minden páciens ilyen lenne.
Tényleg jobb lenne. Nem vagyok csodatévő, hogy egy csettintéssel mindent elintézzek helyettük. Én tanácsokat osztok, besegítek, ahogy csak tudok, de ha az ember nem kapcsolódik be, nem tudok segíteni. Néha kifogok olyan embereket, akik tényleg akarnak változni. Sajnos ez csak az elenyésző részük. A többséget a szüleik vagy a tanárok küldik ide, hiperaktívságuk miatt.
- Szereted látni,hallani az esményeket, szerintem - nyílvánítottam ki. |
|
- Pontosan - bólintottam. - Épp emiatt nincs szükségem több emberre. Akkor szinte már lehetetlen kiszűrni, ki hamis, és ki az, akire tényleg számíthatok, ha kell.
Oké, az előbb szintén ezt taglaltam vagy egy fél órán keresztül. Most valahogy kedvem volt dumálni, meg körbeírkálni a dolgot mindenféle baromsággal, aminek a fele tuti, hogy értelmetlen (és érdektelen) volt. Na mindegy. Legalább beszéltem.
- Öhm, ja, olyasmi - jelentettem ki. - Nem tudom magam úgy elképzelni, hogy valami olyat sportoljak, amit főleg egyedül űznek. Ha mondjuk szimplán egyedül futkároznék, azt fél percen belül megunnám... |
- Mondhatjuk úgyis - bólintottam. Bár ki tudja. Lehet elkapta a szófosás vagy egyszerűen akar róla beszélni. Tinédzserek néha kiszámíthatatlanok ebben. Én csendesebb voltam, de bátyjám kész hurikkán volt. Szegény szüleink, két teljesen más viselkedésű gyereket neveltek, perszehogy hozzám volt könnyebb igazodni.
- Szóval simán megelégedsz annyi baráttal? Végülis jó dolog, ha kevés barátod van. Ésszerűen gondolkozol, legalább nem szúrnak hátba. Kevesebbszer esz rossz kedved.
Rá akartam térni, még kérdésekre, de szerintem ennyi elég volt. Nem erőltettem tovább. Így is volt mit kibeszélni.
- Mondhatjuk úgy, hogy a foci maradt a kedvenc sportod. Ha gyerekként is űzted érthető. |
- Akkor ezt most vegyem előrelépésnek? - vigyorodtam el. Mondjuk nem mintha olyan sok mindenben előre kellett volna lépnem... Az emberek nagy része megszokta, hogy általában nm dumálok sokat. Csak akkor, ha rámjön az ötperc... - Most sem vagyok magányos - vontam meg a vállam. - Vannak barátaim, csak nem olyan sok, mintha én lennék a társaság központja, vafy valami ilyesmi. Szerintem azoknak, akiknek tényleg hihetetlenül sok barátjuk van, azoknak legalább a 90%-a nem is igazi barát. Úgyhogy inkább legyen kevesebb ember, akit közel engedek magamhoz, de akkor azokban tényleg meg is bízhassak - fejtettem ki a véleményemet. Igazából olyanok is vannak az életemben, akit csak havernak tartok. Vagy még annak sem. Nekem teljesen elég az a négy-öt ember, akivel igazán jóban vagyok; nekik megnyílhatok, ha akarok, és biztos lehetek benne, hogy nem szúrnak hátba. Kellenek a francnak érdekbarátok, akik csak arra jók, hogy az ember népszerűségét bizonygassák.
- Tulajdonképpen nem csak focizni szoktam - akadtam rá a következő témára. - Bár az az, amit a legjobban szeretek, de több is van, amit preferálok. Mondjuk meglepően inkább a csapatjátékokat szeretem még azon kívül is, mint mondjuk a kosár, a gyeplabda, a baseball... ilyenek - vontam vállat. Sok ember ezen tényleg meg szokott lepődni. Bár a mindennapi életben nem voltam egy nagy "csapatjátékos", a sportokban igen, de erre még én se tudok egy normális választ összerakni. Csak mert csak. Bakker, ez nagyon hülyén hangzik... - Amúgy gőzöm sincs, hogy miért pont az. De ha belegondolok, talán azért, mert azt csinálom a legrégebben, gyerekkorom óta - mondtam. |
Sok olyan diákkal találkozom, mint Kyle. Aggódom értük. Sok közülük magába fordul és teljesen hanyagolja a társaságot. Nem mondom rossz ez, csak hamar rosszabbá is válhat.
- Húha, Kyle - mosolyodtam el. - Ez leghosszabb monológod, mióta ide jársz. Örülök annak, hogy beszélsz velem. Nem félsz, hogy magányos leszel? Vannak barátaid? Mit szoktál csinálni focizáson kívül? Elnézést, ha rádzúdítom a kérdéseket. Amúgy, én se voltam a társaság embere. Inkább fordulok a könyvekhez. Még egy kérdés, igérem az utolsó, miért pont a foci?
Remélem szegény gyerek tud majd válaszolni. Én bennem megakadt volna a szó, ha ennyit kérdeznek tőlem. |
- Valahogy úgy - válaszoltam. Nagyon leegyszerűsítve ez volt a lényeg, amit én az előbb a franc se tudja, hány mondaton keresztül taglaltam. - Őszintén? Hát, tekintve, hogy nem én vagyok a suli legnagyobb partiarca, nem igazán van. Péntek van, ami pedig azt jelenti, hogy szinte mindenkinek van valami programja délutánra vagy estére. Ha más nem, a hazautazás... - kezdtem el ismételten a dolgok kifejtését. Ha volt miről és kivel, akkor szívesen dumáltam én, csak ehhez ugye az kellett, hogy észrevegyenek. Ami nem mindig történt meg. - Én meg ugye nem járok minden hétvégén haza. Maximum három-négy hetente, de inkább több, vagy csak szünetekben, úgyhogy ez a sztori nálam kiesett. Programokra csak akkor megyek el, ha nincs ott túl sok ember, és azok is mind közel állnak hozzám, de az ilyenek meg bőven beleférnek még a délutánba. Amúgy meg dobálhatnám egyedül a kosárlabdát egyedül a tornateremben és fáraszthatnám magam az idióta gondolatmeneteimmel... - álltam meg drámaian. - Tehát itt vagyok.
Azért, erre a szónoklatra minimum Oscart kérek... de a Nobel is megfelel. |
- Szimplán unatkozol? Tényleg nincs semmi délutánonként, ami leköt?
Egy kicst hihetetlennek gondoltam, ahogy olvastam róla, nincs nyomós oka. Bár ki tudja, én se szerettem a társaság középpontja lenni, ennyi évesen. Soha nem bírtam bulizni és nem is szerettem kiszökni otthonról. A szüleim hatása is lehet, mivel elég kemény kezűek voltak. Ahogy belegondoltam, inkább visszaszívnám. Hiszen ezernyi oka lehetett és én meg nem gondoltam erre. Először nekem ember legjobb barátja jött le.
- Nem baj, így nem ülök itt egy órát a négyfal között. |
|
- Mindig igazam van - jelentettem ki -, kivéve amikor nem.
Oké, ez a mondat még mindig nagyon-nagyon gáz, de egyszerűen olyan gagyi, hogy az már zseniális. Éppen ezért szerettem használni az ilyesféle kijelentésekre, meg amúgy azért is, mert miért ne tehetném.
Az ezután következő kérdésen kissé elgondolkodtam. Tényleg, fogalmam sem volt, hogy miért jártam ide. Már csak azt se mondhatom, hogy anyám miatt, mert már ő is beletörődött annyira a távollétembe, hogy ne tartsa számon mindenemet még onnan is.
- Na, látja, ezzel a kérdéssel most megfogott... - mondtam. - Ha őszinte akarok lenni, azt mondom, hogy gőzöm sincs. Tehát gőzöm sincs. Már anyám se ellenőrizgeti, hogy bejárok-e, meg eleve nincs is szükségem a dologra. Asszem' ez valami rutin nálam... meg az, hogy ilyenkor nincsen semmi dolgom. Vagy nem tudom... - vontam meg a vállam egyszerűen, jelezve ezzel, hogy tényleg fogalmam sincs ittlétem rendszeres miértjéről. |
- Végül is igazad van, nem ülünk itt némán.
Akartam tőle kérdezni valamit. Amit, még nem tettem fel. Miért jár hozzám? Nekem normális fiúnak tűnt, aki szeret sportolni. Nem akartam gromba lenne. A kiváncsiságom viszont annál erősebb volt. Már fúrta az oldalamat. Valami történt gyerekkorában? Vagy a szülők akarták? Végülis, ezért nem lehet dühös rám, hiszen ezért vagyok itt, hogy beszéljen magáról, esetleg a gondjairól.
- Kyle, kérdezhetek valamit? - kezdtem körbe járni a mondanivalómat. - Nem akarok rosszat, de miért jársz hozzám? |
- Csak beugrott - vontam vállat. - De legalább mondtam valamit, nem? - tettem fel a költői kérdést. Bár inkább magamnak, csak éppen hangosan. Na, tök nyolc. Még mindig jobb, mint az, hogy kussban üldögéljünk. - Amúgy én is "hiszem, ha látom" típus vagyok. Bár tény, hogy hallottam már fura sztorikat, de hótziher, hogy véletlenek - fejtettem ki a véleményemet azért a témáról.
Vagy nem. Bármi meglehet... Oké, lépj ki a fantasy filmből, Kyle, irány a valóság, figyelmeztettem magamat. Azért azt se szerettem, ha totálisan kattantnak néznek. Az még attól is rosszabb, mintha nem vennének észre. |
Megállt bennem egy pillanatra a szó. Miért pont ez a téma? Honnan jött egyáltalán? Ezek a kérdések futottak át az agyamon. Egy biztos, a srácnak hatalmas képzelőereje. Rátértem a témára, nem akartam, hogy a srác kényelmetlenül érezze magát. Esetleg hülyének. Hiszen, szegény, csak az én kérésemnek akart eleget tenni.
- Ezzel a kérdéssel megleptél - kezdtem bele a mondanivalómba. - Szerintem? Nincsenek. Csak remek emberismerőek. Hogyan láthatnák a gondolatainkat? Max, ha rákötnek egy gépre. |
|
- De gőzöm sincs, miről akarok - nyögtem ki. - Amúgy beszélnék én, meg mit tudom én... de akkor nem megy, amikor kéne - vontam vállat.
De most komolyan. Asszem mindenki így van vele. Bár olyat is láttam már, aki olyan szinten szeretett dumálni, akinek a száját valószínűleg a halála után külön kellett volna agyonverni... Rohadék gondolat, de hát ez van. Hangosan nem mondom ki, nem fáj senkinek, ha csak az illető nem gondolatolvasó. Azok meg nincsenek, ugye? Ha volnának se árulnák el. Oh, és meg is van a zseniális beszédtémám.
- Hm... - vezettem fel a dolgot, mintha valami óriási filozofálásba kezdenék. - Maga szerint vannak gondolatolvasók? - böktem ki vigyorogva.
Oké, most tuti full hülyének néz. |
- Beszélhetsz amiről csak akarsz - húzódott mosoly a számra. Mindent mondhat nekem, úgyse mondhatom el senkinek. A némaság pedig csak kínos helyzeteket szül. Mikor idejöttem, még azt csináltam, hogy próbáltam a diákokat szóra bírni. Egy év után, nem szóltam semmit. Tudtam, hogy hiába próbálom az embereket győzködni, nem fognak beszélni. A ráerőtetés se segít, csak engem utálnak meg jobban, és akkor kezdhetnék mindent előlről. Mostanában várok, amíg megnyílnak. Kyle-nál, szerintem már tartottunk azon a szinten, hogy témákról beszélgessünk, ne csak alap mondatokat mondjuk el. |
|
- Mondtam, hogy el tudom képzelni - vigyorodtam el. - Vagyis, úgy félig-meddig - tettem hozzá. Az addig tök oké, hogy mint egy átlagos agyturkásznak, és kábé meg is van, hogy milyen lehet a napja egy agyturkásznak. De csak kábé, és ez alapján el tudom képzelni. Tök mindegy, ez megvan.
- Hát, nem - értettem egyet. A képbe-belelátós cucc után már csak az rosszabb a filmekben, mikor csóri beteg csak bámul maga elé és meg se szólal, meg ilyesmi. Brr. - Úú, megvan. Beszélgessünk a globális felmelegedésről - néztem halál komolyan, teljesen rezzenéstelen arccal... aztán elröhögtem magam. - Oké, ez nagyon gáz volt - állapítottam meg. De tényleg, ezt még én sem gondolhattam komolyan. |
Sóhajtottam, ahogy meghallottam a rövid. Nem szeretem, amikor ezt csinálják. Tudom, nehéz megnyílni egy idősebb férfinak, aki readásul pszichlógus. Bármiről beszélhetnek nekem, csak járjon a szájuk. Akkor elérnénk valamilyen haladást. Kérdésére, én is válaszolhattam volna ugyanazt, mint ő. Átlagos. Igazából bent töltöttem az egész délelőttöt, ami a szokásom. Csak délben mentem ki az ebédért. Visszafelé úton próbáltam megállíátani egy veszekedést, ami úgy látszott, mintha lassan verekedés lenne. Szerencsére mire elfajult volna a helyzet, rájöttek,hogy programjuk van. Nekem ez tökéletes volt, mert nem kellet az igazgatóhoz mennem, hogy két diák verekedik.
- Mint egy átlagos agyturkásznak - válaszoltam. - Viszont nem ülhetünk itt fél órát vagy egy órát, szótlanul, egymást nézve. |
|
- Átlagos, csak a szokásos dolgok - vontam meg a vállam. Jó, nekem mindig átlagosak a napjaim. Általában láthatatlan vagyok azoknak az embereknek, akikkel nem ápolok különösebben közeli kapcsolatot. Konkrétan az első itteni kosármeccsem előtt lebetegedtem, és a többiek azt mondták, hogy az edzőnek fel se tűnt, hogy nem vagyok ott, és a folyosóról kellett egy másik kölyköt szalajtani helyettem.
Eh, hát, szeretném azt hinni, hogy ez csak azért történt, mert elfelejtette, hogy szóltam neki telefonon. Meg a csapattagokat is elfelejtette megszámolni. Meg akkor még csak kilencedikes voltam, tehát nem ismert túl régen. A remény hal meg utóljára, vagy mi...
De végül is tökmindegy, nem? Legyünk már pozitívak. Nem szokásom sajnáltatni magam. Aki jobban ismer, az számít. Ja, és kilencedik év végére elértük, hogy az edző megjegyezze a nevem, az tök jó. Most már tudja is hozzám párosítani. Újabb jó pont.
- És magának? - dobtam vissza a kérdést, miközben leültem a bőrkanapéra és letettem a táskámat magam mellé. - Bár, el tudom képzelni. |
Péntek volt, az nap, amikor rengeteg szabadidőm van. Ezen a napon nem szoktam sokan betérni hozzám. Megértem, hiszen én se szívesen bámulnék egy félidegen embert. Nem is öltöztem túl - fehér ing és kék farmer. Egyetlen szórakozásom könyvek voltak, ha senki nem látogatna meg. Igazgató oyan kedves, hogy többször is kihangúlyozta, hogy ne hagyjam el szünetekben a szobát, mert bármikor szükség lehet rám. Most az egyszer nem volt igaza. Bár volt, aki rendszeresen látogatott meg, Kyle Steinback. Kedves fiú, akit a szülei kényszerítettek, hogy hozzám járjon. Délután volt, ilyenkor szokott felbukanni. Pár perc múlva már meg is jelent.
- Szép napot, Kyle - köszöntem neki. - Milyen napod volt? |
[22-3] [2-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
