|
Témaindító hozzászólás
|
2015.09.15. 18:36 - |
A tanári szoba és az igazgató irodája közvetlenül egymás mellett van. A dolgozók ide tudnak elvonulni a szünetekben vagy a szabad óráikban. Csak nehogy egy diák az igazgató színe elé kell, hogy kerüljön...! |
[16-1]
 -Ja, hát...ilyen a kolis élet. Egy külön kis szekta-vetettem oda a vállam fölött. Úgy tűnt, mintha tényleg komolyan vette volna, amit mondtam. De azért volt némi halvány reményem, hogy majdcsak nem. Kicsit el kellett gondolkoznom azon, mennyire adjam magam így rögtön elsőre. Az a koppanás...elég fájdalmasan hosszabb időt vett igénybe a kelleténél. Egyszercsak hirtelen megálltam és szembe fordultam vele. Felvettem a teljesen, rémkomoly pofát.
-Kinézed belőlem, hogy nem akarnálak megölni? Hogy nem vagyok nekrofil? Ha már egyszer szellemeket idézek és csecsemőket áldozok fel a titkos oltárnál a kollégiumban?
Vártam. Megtartottam a hatást, vagyis, reméltem, hogy lesz némi hatása az egésznek. Végül elengedtem egy mosolyt és visszaléptem a barátságos zónába.
-Egyébként hívj csak Avának. |
 - Szellemet idézni? Csecsemőt áldozni? - kérdeztem vissza egy icipicit megrettenve. Oké, a szellemidézés még tökre rendben van. De csecsemőt áldozni milyen szektás dolog már. Nagyon nem tűnik viccesnek.
- Máskor, máshol... öö... - gondolkodtam hangosan. Csodaország asszem' csak egy van. Oda meg követni kell a fehér nyuszit. És itt most nincs fehér nyuszi. Akkor ez most csak átvitt értelmet jelenthet, és csak azt, hogy... - Jaa... Oké - nyögtem be, amikor leesett. Szerintem ez akkorát koppant, hogy még a pingvinek és a jegesmacik is hallották, akik ráadásul még csak nem is egy helyen élnek, azaz lehetett hallani mind a két sarkon a koppanást. De ha nem is, a megvilágosodás eléggé látszhatott a fejemen.
- De az úgy nem fair... - mondtam. - És úgyse akarnál tényleg megölni, ugye? Ugye? - tettem fel az újabb zseniális kérdésemet, hogy megbizonyosodjak a dologról. A sorozatgyilkosok tutira nem így cserkészik be az áldozataikat. Vagy lehet, hogy de, még nem találkoztam egyel sem, és köszi, de kihagynám. |
-Attól függetlenül lehetetlen volt mellettetek aludni. Vagy szellemet idézni. Vagy csecsemőt feláldozni. Vagy akármi- valamivel le kellett reagálnom a védekezését a tegnap estével kapcsolatban. Tény, hogy futótűzként terjedt el a "buli" híre a suliban. Nem is emlékszem, volt-e egyáltalán olyan ember, akit maga eme remek ötlet szülőatyja hívott volna meg.
-Csodaországba máskor máshol vinnélek el- olyan hihetetlenül perverz fejet sikerült benyomnom mellé, hogy még én magam is meglepődtem, hogy képes vagyok ilyesmire. Mármint, grimaszokból jó voltam, úgy tudtam játszani az arcizmaimmal, mint annak a rendje, de ez...na ez, mindent vitt. Habár így utólag belegondolva előbb járt a szám, mint az eszem. Nem baj, truly hamisítatlan igazi 10000% Ava. Közben a karomnál fogva húzott, így egy kicsit felborult a rabló-áldozat felállás, de amint elengedett, kaptam az alkalmon és megragadtam a karját, immáron magam után vonszolva. Nem tudtam, hova megyek, de oda biztosan és határozottan.
-Az áldozat nem köteles tudni az elrablója nevét.- feleltem bemutatkozás helyett egy halványka vigyorkával.
-Különben meg kéne öljelek... |
- Hé, nem is én voltam ott egyedül! - mondtam megjátszott sértettséggel. Igazából azt se tudtam, ki volt a házigazda. Elég nagy ez a suli, gyorsan terjedtek a hírek, egy rakás ember meg lett hívva és nem lett meghívva, akár a házigazdán keresztül személyesen, akár nem. Hozzám is úgy jutott el, hogy az én haverjaim haverjának a csajának a legjobb barátnője pasijának a második legjobb haverja fejéből pattant ki eredetileg a dolog. Éljenek a kapcsolatok. - Voltunk egy csomóan... oké, azok közé tartozom, akik óriási zajt csaptak, de ez egy partin természetes, nem? - tettem fel a kérdést. Ami inkább költői volt. Vagy nem költői. Vagy nem is tudom, milyen volt. Csak egy kérdés. Nem értek ezekhez a költős-művészes dolgokhoz, csak olyan alapszinten, ami szükséges lehet.
- Hercegnő? - kérdeztem vissza vigyorogva. Hm, én maximum a Neveletlen hercegnő naplójába illenék bele. - Akkor ki a városba valahova. Vagy azon kívülre. Vagy Csodaországba. Vagy mittudomén, csak húzzunk innen, mielőtt csóri igazgató keresni kezdene - indultam el lassan a csajt is magammal húzva a karjánál fogva (így gyakorlatilag én raboltam el őt, de hát teljesen mindegy). Ekkor beugrott, hogy a bemutatkozás eddig csak az én részemről történt meg. - Várj, mi a neved? - kérdeztem, miközben elengedtem. |
Leterhelt némi információval, ez tény, viszont legalább már tudtam, hogy mi oka volt a tegnap estének.
-Ááá, szóval miattad nem aludtam múlt éjszaka-fontosnak éreztem, hogy ezt az orra alá dörgöljem.
A neve is kicsit ismerősen csengett, de csak halványan, viszont az áldozatnak nem kell tudnia az elrablója nevét, így nem mutatkoztam be neki. Nem. Az luxus.
-És Ruby hercegnő, mondja, hová szeretné, ha elrabolnám? A suliban megtalálnak, a koli meg túl kézenfekvő lenne, pillanatokon belül visszakerülünk ide mindketten. |
Jó, oké, szerintem én most nagyon hülyének lettem nézve. Mondjuk egy csomóan annak néztek már, túléltem, itt vagyok, és csinálhatok hülyét magamban újra. Mi ez, ha nem egy csodálatos körforgás?
- Oké. Ha elrabolnak, megsajnálják az összetört pici lelkemet, és nem kapok büntit a csodásan aláírt absztrakt festőket megszégyenítő graffitim miatt. Vagyis remélem. Úgyhogy lehetsz az elrablóm - vigyorogtam. Szerintem egy picit lezúdítottam random információkkal... Vagy épp nagyon. Nem baj, ez most úgyis azok közé tartozott, ahol visszafogtam magam.
- Izé, amúgy Ruby vagyok - mutatkoztam be. - Csak hogy ha már elrapolsz, tudd a nevem - tettem hozzá vigyorogva. |
Abban az egytlen pillanatban, többszörösen is vigyázzban állt bennem minden, elmondtam egy miatyánkot, megírtam a végrendeletemet, lepergett előttem az egész eddigi életem. Ahogy megkaptam az első plüssömet, kiskutyámat, kiscicámat, a ménes, E.T, a Grincs, Yoda mester tanításai, a ruhásszekrény, Gollam és az Arany Cikesz.
Amint megszólított egy hang, hátrapördültem, mintha csak jöttem volna éppen, de aztán mégsem. Megúsztam. Siker. Oooooo je. Talán a tegnapi hajcihő egyik szereplője lehetett a lány, ha már az igazgatóiból jött. És ha elrabolták. Vagyis rabolja magát.
Hirtelen vagy a sokktól, vagy a meglepetéstől, vagy Sauron szemétől nem is tudtam, mit reagáljak, kellett néhány pillanat, amíg kilábalok a halálom perceiből és észreveszem, hogy hát helo, élek még.
-ööö-elkezdtem próbálkozni. Nem jött össze.
Csapó kettő.
- Nem volt tervben. Legalábbis Én nem terveztem, hogy bemegyek, viszont szívesen leszek az elrablód. |
Eddig teljesen jól ment a kiszökős akcióm. Ha esetleg az igazgató épp ebben a pillanatban fejezi be a telefonálást és visszajönne, na, akkor szívom meg. Nagyon megszívom. Így is tuti kapok büntetést, ami tuti az lesz, hogy újra kell festenem a falat, de ha rajtakap, akkor a kocsiját is moshatom, meg elkísérhetem az anyját a piacra. Ha úgy lépek le, hogy nem lát, elintézhetem azzal, hogy elraboltak. Vagy hogy halálos betegségem van és rosszul lettem, aztán meg majd felhívatom egy haverral valamelyik ősöm nevében, hogy innen vittek el műtétre. Mondjuk, az meg gyanús lenne, hogy hogy jöttem vissza másnap... Jó lesz az az elrablós sztori is.
Amikor kinyitottam az ajtót, egy csajjal találtam szembe magam. Halványan, nagyon halványan mintha ismerős lett volna; talán ott volt a tegnapi buliban. Gőzöm sincs, a pia elég durván betompította az érzékelésemet, és az emlékeimben is csak pár másodperces események maradtak meg. Kevés dolog volt, amit fel tudtam idézni a fogalmamsincshogyhanyadik pohár vodkanarancs, sör és whiskey után. Bírom én a piát meg minden, csak egy bizonyos pontig, aztán úgy felpörgök tőle, hogy lazán elfutok fater házáig Miamiba, meg vissza, közben meg elkapom az ámokfutó gyalogkakukkot is. Utólag meg csak darabkák maradnak meg.
- Öööhm, hali - köszöntem nagyon értelmesen, miközben kiléptem az ajtón és halálosan csendben becsuktam, hogy ezzel is csökkentsem a lebukásom esélyét. - Izé... Ha most bemész, nem tudsz rólam semmit. Azt hitted, hogy nincs bent senki, és tényleg nem is volt, mert el lettem rabolva ablakon keresztül... oké? |
Előző este valami nagy tivornyázás volt a koliban, aminek a felét valahogy sikerült átaludnom, de a végét…na, az már nem jött össze. Valamiért mégis teljesen kiesett, hogy mik történtek. Másnap a fél kollégiumot behívatták az igazgatóiba, hogy kérdőre éspervagy felelősségre vonjanak mindenkit. Persze, a klasszikus megrovás az igazgatótól, hogy rettegésben tarthassák a népet. Mert van hatalom. Jó vicc.
Sorra mentek be a tegnap este szereplői az irodába, majd jöttek ki, mint egy meghunyászkodva. Kezdtem kételkedni abban a kijelentésben, miszerint „Úgy sem halsz bele. Minden a legnagyobb rendben lesz.” Nyeltem egy nagyot, egyre idegesebb voltam, pedig én…én..én csak aludtam.
A körmömet rágtam, amikor kipattant egy zseniális gondolat: elhúzok innen a francba. Miért is ne tehetném meg? Mi tartana itt? Max. a jólneveltségem, de az most egyáltalán nem. Azért kellett néhány perc, amíg összeszedtem a bátorságomat, felálltam, és megtettem az első lépéseket. Ekkor nyílt az igazgatói iroda ajtaja… |
Nagyon nem nevezem magam balhés alaknak. Nagyon-nagyon-nagyon nem. Komolyan, én nem szeretek balhézni, viszont most nagyon is sikerült.
A sztori az éppenséggel úgy kezdődött, hogy meg lettem hívva partizni. Az első ok, amiért ez nem volt jó, hogy a bulit a kollégiumban tartották, én meg nem vagyok kollégista, és a nem-kollégisták ha be is mennek valakihez, azoknak legkésőbb fél nyolcig el kell hagynia a helyet. Az ellenőrzést megúsztam, nem volt nehéz elbújnom az ágy alatt, ezután meg indulhatott az akció. Piát is szereztünk, ami szintén tilos mind a suli, mind a kollégium területén.
Ha ez nem lett volna elég, a duhajkodás se maradt el. Én önszántamból egyértelműen nem lettem volna benne, viszont a pia nagyon is tett róla, hogy benne legyek a falak összegraffitizésében. Még tök jól alá is írtam, úgyhogy konkrétan tagadni se tudtam. Esküszöm, én valami zseniális vagyok.
A buliban résztvevőket külön-külön hallgatta meg az igazgató, meg egy-két diákot is, akik a közeli szobŕkban laktak, hogy miért nem szóltak a szabálytalanságról. Konkrétan csak lesütött szemmel ültem, és nem mertem mondani semmit. A szófosásom valahogy ilyenkor megszűnt létezni. Csóri igazgató megcsörrenő telefonja mentett meg a további kínos percektől, aminek hála elvonult az iroda mögötti szobába, amiről gőzöm se volt, hogy mi a frász az.
Különös késztetést éreztem arra, hogy meglógjak. Mint a rajzfilmekben, egy ördög meg egy angyalka vitatkozott a vállaimon. Oké, most vagy soha. Kém módjára tök halkan álltam fel, mentem el az ajtóig (az a két méter inkább két kilométernek tűntek). Már csak az ajtón kéne kijutni, és szabad vagyok... |
 - Igazából nem is volt nehéz a jóra tippelni - mosolyodtam el halványan. Ehhez már tényleg nem kellett túl jó emberismereti tudás, egyszerűen sugárzott, hogy Liznek nincs éppen a legjobb napja, és teljesen együtt is tudtam érezni vele. Az emberek - főleg diákok - közt gyakran vannak olyanok, akik elsőre azt mondanák, hogy nincs empátiám, és ezt nagyon egyszerűen, szinte már reflexszerűen tippelik az általam tanított két tárgyból, mert általában rossz tapasztalatuk volt akár a matematikával, akár a testneveléssel kapcsolatban, esetleg mindkettővel. Bár egy bizonyos szintű, szerintem inkább atyai szigor megvolt bennem, empátiahiányosnak semmiképpen sem nevezném magam, éppen ezért a tanárokkal kapcsolatos tévhitek ellenére is, képes voltam az együttérzésre.
Ahogy észrevettem, Liznek is feltűnt, hogy Mrs. Smith nem néz ránk túl jó szemmel. Szerencsétlen nő nem igazán volt sem a munkatársai, sem a diákok szemében túl népszerű, amit meg is tudok érteni. Nekem is voltak hasonló tanáraim, akik tényleg szerettek mindenbe beleszólni, vagy ha mondhatom így, a kákán is csomót kerestek... Mrs. Smith pedig bőven túllépte a kritizálós tanárok kategóriáját - ezt még úgy is bátran kijelentem, hogy tulajdonképpen kollégák vagyunk.
- Hát, ha van kedved hozzá, mehetek - álltam fel a székemről, ahol eddig helyet foglaltam. - Meghívlak - jelentettem ki, és már el is indultam.
/ Szerintem mehet a folytatás a büfébe :) / |
 A szerencsétlenkedésem közepette egy férfi hangra eszméltem fel, ami az egyik kollégámhoz tartozott. Egy sóhaj kiséretében rápillantottam, miközben hátradőltem a székemben és keresztbe tettem a lábaimat. - Jól látod.. - vágtam be egy fintort, majd csak halványan elmosolyodtam. Valóban nem indult túl fényesen a napom és sajnos a kedvem sem tökéletes, de remélhetőleg ez nem marad így. Senki sem járna túl jól, ha egy ilyen Lizzel kellene egy helységben lennie. Pedig ma még lesz három töri órám, plusz délután egy tánc is. Már maga a gondolatra elszörnyedtem, pedig szeretem a munkámat, ahogyan tanítani is, de ma valahogyan semmi kedvem és türelmem ehhez az egészhez. De az biztos, amint hazaérek veszek egy jó forró fürdőt és addig áztatom magam míg teljesen el nem lazulok. Van egy olyan érzésem a dolgozat javítást pedig meghagyom otthonra, most semmi kedvem sincs hozzá. Még a végén amilyen szerencsétlen vagyok ma, nagyobb kárt is okoznák a papírokban, ami valljuk be nem lenne túl jó senki szempontjából sem. Viszont most, hogy lenyugodjak, illetve megnyugodjak kicsit lehet jól esne egy tea. Az viszont nem lenne túl jó ötlet, ha itt innám meg, annak viszont mondjuk örülnék ha megmaradna a tásaságom. Feltűnt, hogy a másik kollégát - aki az előbb olyan csúnyán nézett rám - zavarjuk a beszélgetésünkkel, így csak kissé megforgatva szemeimet Dave-re pillantottam. - Öhm..megyek megiszok egy teát, velem tartasz? - kérdeztem egy mosollyal, közben felálltam és kérdőn néztem rá. Ha velem tartott együtt indultunk el, ha nem akkor egyedül sétáltam ki a folyosóra.
/Dave és Liz -> folyosók vagy büfé?/ |
Egy idő után teljesen belemerültem a dogák javításába. Gyorsan adogattam össze a pontokat, számolgattam a százalékokat, és megállapítottam, hogy a többi sem lett túl tökéletes. Ahol tudtam, ott hozzácsikartam még pluszba egy-két pontot a jó gondolatokért vagy a próbálkozásokért, de sok dolgot nem igazán segített. Volt, ahol azon múlt a jobb jegy, de nem ez volt az általános. A leggtöbb gyerek nem egy zseni matekból, ez tény... Úgyhogy az első ötöst szinte már diadalittasan karikáztam be a papír alján, és véstem mellé az aláírásomat.
Örömömből az egyik kolléganő káromkodása szakított ki, aki nem sokkal mellettem foglalt helyet, és éppen az imént borította ki a kávéját... egyenesen a javítandó dolgozataira. Nem szerencsés dolog - pályakezdőként velem is előfordult, több alkalommal is. Bár időközben megtanultam, hogy a kávét lehetőleg minél távolabb rakjam az asztalon belül a papírlapoktól.
- Látom, nem indul valami szerencsésen a napod... - állapítottam meg Elizabeth-re pillantva. |
Kicsöngetve az óráról egyenesen a tanáriba vettem az irányt, ahol majd eltöltöm a szünetet és az ezután következő lyukasórámat. Ilyenkor van elég időm, hogy megigyam az elfelejtett kávémat vagy éppen neki essek a dolgozatok javításának. Most is éppen dolgozatokkal a kezemben léptem be a tanáriba, majd az asztalomhoz érve lepakoltam. Feltűnt, hogy rajtam kívül csak három kolléga van bent, amit kicsit furcsáltam mert ilyenkor általában mind bentvagyunk. Természetesen köszöntem, hiszen ma még nem találkoztam velük. Végül csak leülve a helyemre félrekotortam a könyveimet és a papírokat, elővettem a szekrényemből a bögrét, majd a táskámból a termoszt amiben már kész kávé volt. Félig megtöltöttem a bögrét, tettem bele cukrot és tejet is, majd csak összekeverve belekortyoltam. Most, hogy pedig jöhet közben a dolgozat javítás. Ismét a táskámba nyúlva kezdtem el keresni a tolltartómat, mikor a könyökömmel sikeresen meglöktem a bögrét, a tartalma pedig a dolgozatokra ömlött. Szemeim elkerekedtek és hirtelen odanyúlva felállítottam, de már késő volt, ugyanis a nagy része elázott. - Ó bassza meg.. - szóltam meg a dolgot kissé idegesen, majd csak felpillantva vettem észre, hogy meglepetten bámul rám Mrs. Smith tanárnő. Amolyan bocsánatkérő mosollyal néztem rá, majd miután újra a saját dolgával kezdett el foglalkozni, megforgatva szemeimet kezdtem el felitatni a kávét a papírokról. Ezt most nagyon jól megcsinálni, máris az első óra után. Nem beszélve arról, hogy lehet újra meg kell íratnom a dolgozatokat, ha teljesen elmosódtak a betűk. Egy sóhaj kiséretében dobtam el a teljesen elázott zsebkendőket és tanulmányoztam a papírlapokat. Hála istennek csak az aljuk ázott el, de még így is olvasható maradt. Egy baj lett velük, hogy a kávé erős színének köszönhetően barnák lettek. De ez legyen most a legkevesebb. |
Hogy a következő órára mindenképpen kész legyek vele és még otthon is legyen egy kis szabadidőm, már a szünetben hozzákezdtem a frissen megíratott dolgozatok javításának. A tanári szobában mindössze egy-két kolléga volt még ott rajtam kívül, úgy tűnt, a legtöbbjüknek van valami dolga, vagy éppen csengőn túl is tartották még az órát.
Egy bögre fekete kávé társaságában estem neki a dolognak, és már az eleje sem indult valami fényesen. Tudtam, hogy nem lehet mindenki matekzseni... De az a dolgozat tényleg kínkeserves volt, többnyire úgy álltunk, hogy semmi köze nem volt ahhoz, amit kellett volna csinálni. Bár a lap szélén volt egy-két firka, meg a feladatok sem voltak valami fényesen megoldva, szegény kölyök azért igyekezett odakaparni valamit mindenhová. Egy ideig elgondolkodtam a dolgon, aztán újra átnéztem; az egyik helyesen megoldott, egyébként nem sokat számító rész-számításra ráfirkantottam a plusz egy pontot... és végül megadtam a kettest. Szegény szerencsétlen valószínűleg még hálás lesz érte, nyugtáztam magamban a dolgot. |
A tanári szoba és az igazgató irodája közvetlenül egymás mellett van. A dolgozók ide tudnak elvonulni a szünetekben vagy a szabad óráikban. Csak nehogy egy diák az igazgató színe elé kell, hogy kerüljön...! |
[16-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
- Szellemet idézni? Csecsemőt áldozni? - kérdeztem vissza egy icipicit megrettenve. Oké, a szellemidézés még tökre rendben van. De csecsemőt áldozni milyen szektás dolog már. Nagyon nem tűnik viccesnek.
- Igazából nem is volt nehéz a jóra tippelni - mosolyodtam el halványan. Ehhez már tényleg nem kellett túl jó emberismereti tudás, egyszerűen sugárzott, hogy Liznek nincs éppen a legjobb napja, és teljesen együtt is tudtam érezni vele. Az emberek - főleg diákok - közt gyakran vannak olyanok, akik elsőre azt mondanák, hogy nincs empátiám, és ezt nagyon egyszerűen, szinte már reflexszerűen tippelik az általam tanított két tárgyból, mert általában rossz tapasztalatuk volt akár a matematikával, akár a testneveléssel kapcsolatban, esetleg mindkettővel. Bár egy bizonyos szintű, szerintem inkább atyai szigor megvolt bennem, empátiahiányosnak semmiképpen sem nevezném magam, éppen ezért a tanárokkal kapcsolatos tévhitek ellenére is, képes voltam az együttérzésre.
A szerencsétlenkedésem közepette egy férfi hangra eszméltem fel, ami az egyik kollégámhoz tartozott. Egy sóhaj kiséretében rápillantottam, miközben hátradőltem a székemben és keresztbe tettem a lábaimat. - Jól látod.. - vágtam be egy fintort, majd csak halványan elmosolyodtam. Valóban nem indult túl fényesen a napom és sajnos a kedvem sem tökéletes, de remélhetőleg ez nem marad így. Senki sem járna túl jól, ha egy ilyen Lizzel kellene egy helységben lennie. Pedig ma még lesz három töri órám, plusz délután egy tánc is. Már maga a gondolatra elszörnyedtem, pedig szeretem a munkámat, ahogyan tanítani is, de ma valahogyan semmi kedvem és türelmem ehhez az egészhez. De az biztos, amint hazaérek veszek egy jó forró fürdőt és addig áztatom magam míg teljesen el nem lazulok. Van egy olyan érzésem a dolgozat javítást pedig meghagyom otthonra, most semmi kedvem sincs hozzá. Még a végén amilyen szerencsétlen vagyok ma, nagyobb kárt is okoznák a papírokban, ami valljuk be nem lenne túl jó senki szempontjából sem. Viszont most, hogy lenyugodjak, illetve megnyugodjak kicsit lehet jól esne egy tea. Az viszont nem lenne túl jó ötlet, ha itt innám meg, annak viszont mondjuk örülnék ha megmaradna a tásaságom. Feltűnt, hogy a másik kollégát - aki az előbb olyan csúnyán nézett rám - zavarjuk a beszélgetésünkkel, így csak kissé megforgatva szemeimet Dave-re pillantottam. - Öhm..megyek megiszok egy teát, velem tartasz? - kérdeztem egy mosollyal, közben felálltam és kérdőn néztem rá. Ha velem tartott együtt indultunk el, ha nem akkor egyedül sétáltam ki a folyosóra.